| Borászportré |
|
|
|
Az Alföld „zászlóshajója” Frittmann Jánost nem kell bemutatni a borszerető közönségnek, de ahhoz, hogy ezt így kimondhassuk, hosszú, rögös utat kellett bejárnia a pincészetnek. Az Alföld, Kunság, Soltvadkert nevek annyira lejáratódtak a borpiacon, hogy a tisztességes termelők már címkéiken is próbálták rejtegetni a származási helyet. Nem így Frittmannék, akik mára a borvidék, sőt az egész Alföld avagy Duna Borrégió zászlóshajójává, mintapincészetévé váltak. A 2007-ben elnyert Év Bortermelője cím azonban nemcsak kitüntetés, hanem hatalmas felelősség is, ezért a borásznak markáns véleménye van a borvidéken zajló folyamatokról. Természetesen a DunaBor Magazint érdekelte ezen kívül az is, merrefelé tart a pincészet, milyen célok lebegnek a Frittmann család szeme előtt.Írta Geönczeöl Attila, fotózta Teszár Ákos DunaBor: A történet, amit bejártatok kevésbé ismert, mint manapság már boraitok, nevetek… Frittmann János: A család az 1700-as években telepedett le az Alföldön, már szüleim-nagyszüleim is szőlőműveléssel foglalkoztak. Itt is volt ugyan államosítás, de kicsit másként, mint Magyarország más területein, hiszen nem állami szövetkezetek, hanem szakszövetkezetek alakultak. Így sokkal több - 14-16 hold - szőlő maradt a család tulajdonában, mint más borvidékeken, bár elsősorban a rosszabb adottságú részeken, hiszen a jobb ültetvényeket államosították. Nehéz volt megművelni, mivel gépek nem nagyon álltak rendelkezésünkre. A helyi találékony iparosemberek azonban a híres „csettegővel” megoldották a kérdést. A „csettegők” önjáró gépek, szétvágott katonai UAZ-okból készítették őket, és a permetezést, tárcsázást könnyítették meg, sőt besegítettek velük a szakszövetkezetnek is. Ma is látni néhány ilyen gépszörnyet az alföldi falvakban, földeken. A találékonyság tette lehetővé, hogy ekkora szőlőterületet meg tudtak itt művelni az emberek, mintegy 3000 hektárt, amiből nagyjából 2000 hektár volt magántulajdonban Soltvadkerten. Szóval a családnak ez volt az egyik fő megélhetési forrása, a jelenlegi telephelyen állt a pincészet, azt bővítettük ki. Én 1982 óta magánszemélyként foglalkozom szőlő-borral, méghozzá főfoglalkozásként. Akkoriban ez egészen egyedi történet volt, az öregek között ugyan akadt rá példa, de a mi korosztályunk nemigen vállalta. Szerencse is kellett hozzá, de kimondottan jó döntésnek bizonyult, és a bátyám pár év múlva csatlakozott hozzám, így a nyolcvanas évek végétől létezik a közös vállalkozásunk. Kezdetben hordós kimérő-helyeket működtettünk, illetve vendéglőkben értékesítettünk, majd 1994-től belevágtunk a palackozásba. Mára 40 hektár saját ültetvényig jutottunk, melyeket modern technológiával művelünk, de vannak manufakturálisnak tűnő szőlőink is, mint a kadarka és az ezerjó. Ezeket csak tőkefejen érdemes termeszteni. Még 40 hektár ültetvényt integrálunk, megbízható helyi termelőkkel dolgozunk. A saját szőlőterületet a jövőben 60 hektárra szeretnénk növelni, az integrációt pedig meghagyni vagy némileg csökkenteni. Tovább növekedni nem szeretnénk. Mindez 6,5-7 ezer hektoliter bort eredményez az idei évben, de a mennyiség fokozatosan csökken. DunaBor: Az árakat azonban talán lassacskán emelni tudjátok.  Frittmann János: Nem igazán ezért van a csökkenés. Egy kiló szőlőből 5-5,5 deci minőségi plusz 2-2,5 deci tájbor készül, amit szintén értékesítünk, de más kategóriában. Viszont „előre megfontolt szándékkal” már nem dolgozunk fel tájbort. Integrált termelőktől vagy akár időnként a sajátból is bejöhet olyan minőség, amit nem teszünk a minőségibe, nem akarunk viszont annak a kissé sznob előítéletnek megfelelni, hogy egy minőségi borászatban csak prémium, nagy minőségű borok készülhetnek. Szerintem ilyen borászat nem létezik. A minőségi palackos boraink körülbelül 4,5 ezer hektolitert tesznek ki, ennek kisebb része 1,5 literes, nagyobb része 0,75 literes palackokban értékesül. Stílusban többféle változattal dolgozunk, a fehéreknél a reduktív boroktól a fahordósokig vagy késői szüretelésűekig, a vörösöknél pedig egyértelműen a fahordós vagy kishordós érlelésűekig terjed a skála. A fehér-vörös-rozé borok aránya durván fele-fele, ha a rozét a vörösök közé sorolom. Szerintem mondjuk a rozé inkább fehér bor, de ezen kár vitatkozni. A fő fajtánk az ezerjó, mellette cserszegi fűszeres, Irsai Olivér, kékfrankos, kadarka a meghatározók. Olyan világfajták is visszakerültek a repertoárunkba, mint a rajnai rizling, sauvignon blanc, és foglalkozunk a cabernet-kkel is. A chardonnay-t teljesen háttérbe szorítottuk, mert az hasonló kategória, mint az ezerjó, és egyértelműen az volt a tapasztalatunk, hogy míg ezerjóból minden évben tudtunk jó bort készíteni, a chardonnay nem hozta folyamatosan azt a minőséget és ízvilágot, amit szerettünk volna.DunaBor: Sikerült elérnetek, hogy az ezerjó és a Frittmann név összekapcsolódnak. A piac elfogadja és várja is tőletek ezt a fajtát, majdnem hogy egyedüliként Magyarországon. Hogyan sikerült feléleszteni az igényeket, és hol-kinek lehet legjobban eladni? Frittmann János: El lehet adni mindenhol. Több marketing kell hozzá, mint egy világfajta esetében, viszont ezt a hátrányt ellensúlyozza egy rendkívüli előnye. A háttérbe szorult hungaricumokkal nagyon sokat kell dolgozni, hogy bekerüljenek a piacra, de mivel ezek után bárhonnan nem tudják beszállítani, nehezebb is vele kikerülni. A chardonnay, sauvignon blanc vagy a rajnai rizling lehet gyönyörű egy-két évben, de elég egy megingás, és már le is cserélik más termelő borára, mert van belőlük bőven a piacon, sőt import változatokból is Dunát lehet rekeszteni. Az ezerjóval éveket kellett melózni, míg elfogadták. Az embereket kíváncsivá lehet tenni sok munkával, és ha jó a bor, ezután megveszik. Ha nem, hiábavaló volt a marketing. Ez a fajta, úgy gondoljuk, kevésbé évjáratfüggő Soltvadkerten, másrészt belőle rendelkeztünk a legnagyobb területtel. Kísérletezni kezdtünk, hogy tudunk-e belőle nagyon jó bort készíteni, és ha nem sikerül, ki kellett volna vágnunk. Olcsó kategóriát ebből a fajtából lehetetlen termelni, ugyanennyit a szőlőben csak a kadarkával kell dolgozni a speciális tőkeforma és az érzékenység miatt. Az alacsony alföldi szőlő- és borárak amúgy is rányomják a bélyegüket a borvidékre. A szőlősgazdák nagy része a rezisztens, nagy hozamú fajtákat telepíti, mint a Bianca vagy az Eger-2, így az ezerjó területe csökken. DunaBor: Volt olyan pont, ami lökést adott a bevezetésnél? Ahonnan látszott már, hogy sikerült eladhatóvá tenni a bort? Frittmann János: Általában a borversenyek adták az első támpontot. Bebizonyosodott, hogy nemcsak nekünk tetszik a bor, hanem másoknak is. A 2000-es év volt talán a vízválasztó. Előtte is készítettünk néhány nagyon szép ezerjót, de azokkal még nem értünk el különösebb sikereket. Egyre több ember keresi az autentikusabb ízvilágot. Egy időben szinte csak az illatos borok mentek a piacon, ahová én besorolom a chardonnay-t is. Megpróbáltuk az ezerjót túléretten szedni, és azt tapasztaltuk, így is megmarad gyümölcsössége, az optimális érésnél a mustfoka nem annyira magas, hogy az illatok rovására menjen. Egy-egy hidegebb év is nagyszerű illatokat-zamatokat hoz, míg például a chardonnay esetében egészen más a helyzet. DunaBor: Ezt a fajtát kizárólag Magyarországon forgalmazzátok, vagy van azért export is belőle? Frittmann János: Természetesen exportálunk is, de ma már a belföld a fő piacunk. Nem mindig volt ez így, korábban többet eladtunk külföldön palackos borainkból, mint Magyarországon. Ott ugyanis nem számított a borvidék hírneve, csak a bor minősége. Idehaza megvoltak az előítéletek, sőt a mai napig megvannak, de összességében nekünk ez már nem jelent gondot. Nemcsak az Év Bortermelője cím miatt, hiszen nagyjából két éve már egyenesbe kerültünk. Próbáljuk a borvidék hírnevét pozitívan változtatni, úgy gondoljuk, helye van nemcsak a hazai, de a nemzetközi palettán is. Nagyon nehéz az értékesítés erős arculat nélkül, de azért az emberek többsége keresi a gyümölcsösséget, amit próbálunk minél nagyobb mértékben átmenteni a borokba. Persze vannak olyan tételek a világban, melyekben nem ez dominál, mégis különlegesek, csak éppen azokból nagyon keveset lehet eladni. A borászat ugyanis nem öncélú tevékenység, ami viszont nem azt jelenti, hogy iparszerűen dolgozzunk. Hosszú távon az sem működik, ha az ember csak a piac után szalad, mert akkor elveszíti a vonzerejét, arcát. A jellegzetes helyi fajtákat többek között ezért is karoltuk fel. Az ezerjó mellett többel is foglalkozunk, de nem hoztuk forgalomba. Egyelőre nem akarunk egyszerre két klasszikus hungaricum fehérrel jelen lenni a piacon, 2000-ben azt tapasztaltuk, hogy teljesen megosztja az emberek figyelmét, a kövidinkát ezért elhagytuk. Sokkal egysíkúbb is, mint az ezerjó, utóbbi ráadásul szélesebb körben használható. Reduktív, fahordós változat vagy éppen késői szüret egyaránt lehetséges vele. De ha az idő – és a piac – megérik rá, a kövidinkát is visszahozzuk, hiszen van belőle ültetvényünk. Addig a tájborok közé kerül. DunaBor: Más fajtákkal ezek szerint nem kacérkodtok… Frittmann János: Amit ma hungaricum fajtáknak nevezünk, azoknak szinte génbankja van az Alföldön, a filoxéra nem tudta kipusztítani. Csak nosztalgiából viszont nem érdemes termelésbe vonni őket. Bakonyi Karcsi bácsinak van erre egy nagyon találó mondata: „Nem kell hülyének nézni az őseinket.” Ha egy fajtát elhagytak, háttérbe szorítottak 1947 előtt, amikor még nem igazán a mennyiségi szelekció volt a jellemző, annak komoly oka volt. Szerintem ez minden borvidékre érvényes. Az új termesztési-borászati technológiák esetleg új értéket adhatnak valamely szőlőnek, ami miatt esetleg érdemes visszahozni, de ezek marginális esetek. Vagy egyáltalán nem jó valamely fajta, vagy nem illik adott területre, borvidékre. Példa erre a juhfark, amit régen nagy mennyiségben termesztettek az Alföldön, de a 20. század elejére teljesen eltűnt innen, az ezerjó kiszorította. A folytonosság mindenesetre megvan a borvidéken. Ide valamiért sosem kerültek Noah szőlők, és Otelló is alig, amire nem elég magyarázat a rezisztens talaj, hiszen máshol is termesztik homokon. DunaBor: Visszatérve a pincészethez. Milyen a munkamegosztás a családtagok között, az új generáció mennyire kapcsolódik be a borászkodásba? Frittmann János: Mint említettem, a bátyámmal régóta dolgozunk együtt, de pár hónapja fiaink, Tamás és Péter is csatlakoztak, akik most végeztek borászként, és már 14 éves koruktól besegítenek a munkákban. Mindkettőnk párja a cégben dolgozik, sőt címkéinket, kiadványainkat a feleségem húga készíti. Lányom, Anita még főiskolára jár, ő nagyon szeret a pincészettel foglalkozni, az összes fesztiválra elkísér bennünket. Szálloda-vendéglátás szakon egy év múlva végez, ami azért elég közeli időpont. Gyakorlatilag mindenki foglalkozik a borászkodással, bátyám a borok letöltésével, jövedéki adminisztrációval, szüretkor a préseléssel, gépekkel. Hozzám tartozik a szőlő, a must- és borkezelés. Ez nem megbeszélt munkamegosztás, mindenki megtalálta a maga helyét. Eddig zökkenőmentes volt az együttműködés, de talán most jön a neheze, hiszen hazajött a két fiú, és valószínűleg kompromisszumokat kell majd kötnünk. DunaBor: Gondolom, szeretnék saját boraikat elkészíteni… Frittmann János: Bíztatom is őket, hogy kísérletezzenek, persze egyelőre ez nem nagyon nagy tételeket jelent. Fiam diplomamunkáját késői szüretelésű ezerjóból írta, az ennek alapját adó bornak fantasztikus a sikere. Bátyám fia most készíti diplomamunkáját, ami igen bíztató. Majd elválik, hogyan tudnak „békében” együtt dolgozni. Az se jó, ha az átmenet túl zökkenőmentes, mert azt jelentené, hogy nincs saját véleményük. Mindegyik gyereknek meg kell találni a helyét, és szükség is van rájuk. Még csak pár hónapja vannak itthon, tehát ezek a dolgok mostanában fognak kiderülni. DunaBor: A kóstolóteremben ülünk, adódik a kérdés, hogy mi a helyzet a turizmussal, vendéglátással? Frittmann János: Nem mondom, hogy mindennap van csoportunk, de egyes napokra akár többen is bejelentkeznek. Nagy részük spontán vendég, szervezetten nem működik még ez. Míg a gyerekek teljesen be nem kapcsolódnak, addig nem is szeretnénk, ha egyfolytában jönnének-mennének a csoportok, az egy új profil lenne a cég életében. A vendéglátást profi módon érdemes csinálni. Ez a borkóstoló terem, ahol ülünk, még nem tudatosan, nem ennek szellemében épült. Egyrészt nekem nagy vágyam volt, másrészt fontos szerepet tölt be a marketingben. Más hétvégi házat épít, én borkóstoló termet – szakmai ártalom. Jól érzem magam boresteken, és nem igazán szeretek a pincében kóstoltatni, maximum egy-két bor erejéig. Annak is megvan a hangulata, de ott hideg van, kényelmetlenebb. Ma már a borkóstolók másról szólnak, mint egy-két évtizede. 52 főt tudunk leültetni, többet nem is szeretnék egyszerre fogadni. Néhány szobával is rendelkezünk, kimondottan a borturisták, a hozzánk látogatók részére. Átmenő vendégnek nem szívesen adunk szállást, ahhoz legalább 20 szoba, külön személyzet kellene, meg az egy külön világ, nem a mi profilunk. DunaBor: A borászat életében melyek voltak a legnagyobb sikerek, kiugró eredmények? Frittmann János: Legfontosabbnak rozé és ezerjó boraink eredményeit tartom. Természetesen nagy meglepetéssel szolgált a szakma számára a cabernet-k nemzetközi elismerése is. A cserszegivel is dicsekedhetnék, de nem szeretnék hosszú felsorolgatásokba bonyolódni. Az igazi siker, hogy olyan boraink, melyek nem tartoztak a fősodorba, keresetté váltak, és olyan embereket is megszólítottak, akik korábban teljesen leírták a borvidékünket. A személyes sikerek sorában két oklevelet emelnék ki, az egyiket az ezerjó hírnevének visszaállításáért kaptam. Sikerült hozzájárulni ahhoz, hogy egy másik hazájában, Móron is újra kezdenek ebben a fajtában fantáziát látni. A másik az Év Bortermelője cím, aminek jelentőségét nem kell magyarázni, hiszen többségében „konkurenciaszavazatokról” van szó. DunaBor: Mennyire érzi ennek a címnek a hatását a pincészet? Frittmann János: Mint elmondtam, már korábban is el tudtuk adni a borainkat. Most más piacokra, polcokra is bekerülnek, ahol olyan emberek is megkóstolják, akik alföldi bort eddig el sem tudtak volna képzelni az asztalukon. Van olyan nap, hogy 20-30 e-mail-t kapok olyanoktól, akik eddig sosem kóstoltak még alföldi bort, és teljesen le vannak döbbenve. Úgy gondolom, hogy ez a cím más, helyi minőségi borászatoknak is sokat hozott a konyhára. Már az ezelőtti négy alkalommal is második helyen végeztem a szavazáson, most van egy nagy lendület, szerintem 2-3 év múlva lehet majd az igazi következtetéseket levonni. Kicsit tartottunk tőle, hogy rajtunk maradnak azok a tételek, melyeket a nagyobb forgalomra számítva nem engedtünk exportra, de félelmeink nem igazolódtak be. A visszatartás oka az a gondolat, hogy azzal nem lehet a borvidék rossz hírnevét megváltoztatni, ha csak dicsekszünk, hogy van egy Év Bortermelője a régióban, lehetővé is kell tenni a fogyasztók számára, hogy hozzá is jussanak borainkhoz. Nemrég művészek jártak nálam, akik egy részén láttam, hogy fenntartásokkal kezelik az Alföldet, de a kóstoló után teljesen megváltozott a véleményük, sőt a tervezetten felül még egy napra maradtak, hogy más borászok termékeit is megkóstolják. A borvidék imázsán szeretnénk változtatni. Nem az a cél, sőt nincs is realitása, hogy egyszer majd Tokaj helyett minket emlegetnek, de igenis helyére kell tenni a dolgokat. Szerintem azon pár borvidék között vagyunk, akik ma a világon elfogadott gyümölcsös stílusban jók lehetnek. DunaBor: Milyen irányba kellene elindulni ehhez elindulni a borvidéknek, mik a közös pontok? Frittmann János: Azért nehéz a közös dolgokról beszélni, mert túl nagy a borvidék, túl nagy területet fed le, és teljesen más stílusú borokat lehet készíteni az egyik és a másik végében. Akár ha csak Soltvadkertet nézem, a város határában többféle talaj fordul elő, ahol az egyes fajták másként és másként viselkednek. Leginkább a gyümölcsösséget lehetne hangsúlyozni, bár a szikes erek, talajok kifejezetten ásványos elemeket is be tudnak vinni a borokba. Nemcsak saját gyökéren, oltványon is kell ezt-azt tartani, hiszen a bemosódásos, hordalékos talajok nem rezisztensek. A homok sem egyforma, magasabb és alacsonyabb humusztartalmakkal, lazább és tömörebb változatokkal is találkozunk. Azokban az országokban, ahol éjszaka is meleg van – és a világ bortermelésének nagy része ilyen, gondoljunk csak Spanyolországra, Olaszországra, vagy Franciaország jelentős részére -, nagyon nehéz megtartani a borok gyümölcsösségét, nálunk ezzel szemben nagy előny a hidegebb éjszakák és meleg nappalok váltakozása az érési időszakban. De ez így van minden borvidékünkön. Szakmai körökben elhangzik, hogy minek beszéljünk gyümölcsösségről, a bornak legyen boríze és –illata. Szerintem ez butaság, hiszen boríze van minden bornak, ennél azért többet kell mondani a fogyasztónak. Úgy kell megfogalmazni az üzenetet, hogy az átlagember is megértse. Az országos fajtaversenyeken nagyon jól szerepel a borvidék. Irsai Olivér, cserszegi fűszeres, ezerjó, vagy akár a rozé versenyeket érdemes említeni. Ezek mind gyümölcsös jellegű borok, amit a borvidék nem hangsúlyoz kellőképpen. Magyarországon olyan abnormális helyzet állt elő, hogy a legnagyobb borvidékről kistestvérként beszéltek a legkisebb borvidékek is. Az Alföld szinte súlytalanná vált, ami sokat ártott az egész magyar borágazatnak is. Ez a világ bármely bortermő országában elképzelhetetlen lenne, és azt eredményezte, hogy lassan már nem vagyunk borban önellátók. Sokat ártottak a szembenállások, hiszen szinte mindenki úgy akart előre jutni, hogy a másikat visszatartotta, akadályozta. Nekünk nem egymással kellene harcolnunk, ezt észre kellene vennie a magyar borászatnak. Nem egymással küzdünk a borpiacon, hanem lassan az egész világgal, belföldön is. Sokan még mindig illúziókban élnek. DunaBor: Ráadásul, ha az ember kiteszi a lábát az országból, Tokajon kívül egyik borvidékünk neve sem mond semmit a vásárlóknak, sőt, ha hallottak már valamelyikről, ahhoz sem igazán pozitív előítéletek társulnak. Frittmann János: Rendkívül súlytalanok vagyunk ezzel a belső csatározással, és még súlytalanabbá tesszük csak magunkat. A változtatás nemcsak marketing-szempontból fontos, úgy egyszerűen nem lehet továbbjutni, ha egymással acsarkodik a 22 borvidék. Persze mindenki hangsúlyozza ki a maga erényeit, de ne a másik vélt vagy valós hátrányaival foglalkozzon. DunaBor: Mennyire tartod jónak azt a törekvést, ami a „mindennapok boraként” próbálja beazonosítani, pozícionálni az alföldi borokat? Frittmann János: Igazából én nem tartom szerencsésnek ezt a szlogent! Amikor először felmerült, még esetleg lehetett némi aktualitása, de már rég túl kellett volna lépnünk rajta. Senki sem hangoztatja a világban, hogy hétköznapi. Szinte azt hangsúlyozzuk, hogy közönségesek vagyunk. Nekem nincs rossz előítéletem a különböző kiszerelésekkel, a kannás bort sem pejoratív értelemben használom, hiszen minden borásznak képződik belőle valamennyi, de senki sem ezt reklámozza. Olyan, mintha lenne egy szép nő, de görbe lábakkal, és mi csak a lábait mutogatnánk. Meg egyébként is: az olcsó bort nem kell reklámozni, abban a szegmensben az ár versenyez, reklám alapján senki nem vásárol. Éppen ezt nem értik meg sokan. Nem látott még senki kínai melegítőt reklámozni a tévében, azt azért veszik meg, mert olcsó. Úgy gondolom, marketing kérdésekkel marketingeseknek kellene foglalkozni. Már vannak olyan értékeink, amiket másképp, más módon kell megmutatnunk, erre kellene koncentrálnunk… Frittmann Testvérek Pincészete 6230 Soltvadkert, Eötvös u. 5. T./Fax: +36 78 481 690 E-mail: Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges Web: www.frittmann.hu |
